Edzőtábor 2003 tél

Az edzőtáborok egyformák. Az ember odamegy, napokon keresztül izzad, gyakorol, küzd, örül, hogy túléli, majd a végén vagy vizsgázik magasabb övfokozatra, vagy nem.” – gondolhatja a kívülálló. Nos, hosszú időn keresztül én is kívülálló voltam. Utoljára akkor jártam dojo-ban, amikor a ma mesterei, oktatói elindították hazánkban a karatét. Az élet több mint két évtized után vezetett vissza a harci művészetek útjára.

A tábor vezetői A harci művészetek udvariassággal kezdődnek...

Első nekifutásom alkalmával gyermek voltam az általános iskolából a felnőttek között. Követelni viszont nem követeltek kevesebbet tőlem. Utolsó emlékeim az edzőtáborról sem valami túl rózsásak, igaz az akkori keszthelyi nyári tábor majd egy hétig tartott. Emiatt nem volt könnyű feladat rávenni magam, hogy alig egy hónapnyi gyakorlás után elmenjek egy „edző” táborba. A fentiek tükrében érhető, hogy célom elég egyszerű volt: túlélni a tábort anélkül, hogy sérülés, orvos, mentő, kórház legyen belőle. Ha a túlélésen kívül még úgy is tudok teljesíteni, hogy az megfelel a magammal szemben felállított (elég szigorú) mércének, akkor az már győzelem.

Így napokkal korábban elkezdtem lélekben készülni a táborra . Karácsony napjaiban sikerült csak annyit enni, hogy az nem okozzon később bonyodalmat. Ez volt az első megnyert csata. Apró célokat tűztem ki magam elé: "pontosan annyi fekvőtámaszt, felülést, és egyéb önkínzó gyakorlatot végezni, ahányszor számolnak", vagy "ha nem mondanak mást, az utolsó elvégzett technika befejező mozdulatában maradni, amíg magyaráznak, vagy jön a következő gyakorlat".

Mindenkiben megvan a hajtóerő, csak elő kell hozni

Nos, az első nap reggeli edzésen ez sikerült is. A kezdőket előre állították, hogy jobban láthatóak legyünk, és belőlem is előjöttek a beidegződések, végig tudtam úgy összpontosítani, ahogy elterveztem. Saját hidegzuhanyom délután jött el, amikor bizony nem minden számolásra tudtam az erősítő gyakorlatokat végrehajtani. Persze, nem vették észre. Általában nem veszik észre, vagy úgy tesznek, mintha nem látnák. Csak engem bántott. Este sikerült helyreállítani hitemet magamban, amiben nem kis köze társaimnak volt. Újra megvolt minden – biztosan nem tökéletesen, de legalább legjobb tudásom szerint. Összpontosítás a gyakorlóknál Összpontosítás a mestereknél

A másnap reggeli edzés könnyűnek bizonyult. Ebben az játszotta a fő szerepet, hogy két órásra számoltam, de hamarabb véget ért – meg is fogadtam magamnak, hogy legközelebb nem időre készülök, hanem feladatra. A délelőttibe beleadtam mindent, hiszen ezt terveztem az utolsónak. Ki látott már olyat, hogy egy hónap után vizsgázik valaki, még akkor is ha hajdanán már karatézott. Nos, volt aki hitte, hogy meg tudom csinálni, tehát hinnem kellett nekem is – elsősorban magamban. Oktatómtól és társaitól kaptam az utolsó eligazításokat: „kezed így”, „lábad oda”, „ezt már nem így hajtják végre”. Nem a méret a lényeg

A vizsgákon mindenkinek egyformán kell helytállni
A vizsgákon mindenkinek egyformán kell helytállni

Másfél óra. Ennyi a vizsga, nem több. Ennyi időt, ha nekidurálom magam, fél lábon is kibírok. Ez lebegett a szemem előtt, mert ekkor már az öröm és a lehetőség mellett igencsak megviselt és nyúzott voltam. Mindemellett a lányom is ott állt a sorban, aki ráadásul magasabb szintre vizsgázott…

Utólag úgy gondolom, kár lett volna kihagyni. Az edzőtáborok rendje lehet egyforma, de belül ki-ki másként éli meg az ottani életet.

Fésüs Péter 8. kyu
Bushido Sportegyesület

A Bushido Sportegyesület edzőtábori résztvevői
A Bushido Sportegyesület edzőtábori résztvevői