Életem legfontosabb vizsgája

2005 nyarán nagy boldogsággal töltött el, amikor láthattam 3 edzőtársam dan vizsgáját és a pillanatot, amikor átvehették a dan diplomájukat. Ugyanakkor ez nem csak örömöt, hanem lehetőséget is jelentett számomra. Arról álmodoztam, hogy az ő példájukat követve rengeteg edzéssel akár én is levizsgázhatnék fekete övre. Az álom januárban egyre valóságosabbnak tűnt, amikor Shihannal átbeszéltük a 2006-os fogadalmaimat, amiben szerepelt a dan vizsga letétele is. Shihan bízott bennem, lehetőséget adott a felkészülésre és az azt követő vizsgára. De ugyanakkor megbeszéltük, hogy nagyon nehéz dolgom lesz, rengeteget kell edzenem, bár ez annyira nem lepett meg, hisz ismerjük a mondást „Nehéz edzés, könnyű verseny” a verseny természetesen jelen esetben a vizsgát jelenti. A szerző

A felkészülés néha nehezebben ment, mint gondoltam volna, de ez nem csak a fizikai részére vonatkozik, hanem szellemire is. Egyszerűen nem hittem el hogy én valaha is fekete övet viselhetek, de szerencsére nagyon sok önbizalmat adott nekem a körülöttem élő-lévő emberek támogatása, ami után már a fizikai felkészülés is jobban ment. Habár júniusig sem volt könnyű a heti 4-5 edzés, de ami utána következett az volt az igazi kiképzés. A péntek délutáni edzések voltak azok, amelyeken küzdöttünk, a többi edzésen végig technikáztunk, fejlesztettük technikai tudásomat. Június közepétől az iskola végeztével délelőttönként is edzettünk, volt amikor a Stadionokhoz mentünk, volt amikor a Margitszigetre. A bemelegítés mindig 5km futás volt, utána erősítés és csak ezután kezdődött az intenzív technikai edzés. Ezt az 1 hét edzést akár elő-edzőtábornak is nevezhetnénk, hisz egy hét alatt 12 edzésünk volt.

Az edzőtáborban egészen a vizsgáig nem izgultam, de tudtam, hogy sokan figyelik minden danra vizsgázó munkáját, és mindig próbáltam a legjobb tudásom szerint dolgozni az edzéseken. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy sosem edzettem még olyan keményen, mint ebben az edzőtáborban és az azt megelőző 2-3 hónapban. Az edzőtábor számomra jobb volt, mint az összes ezt megelőző, és nem csak a vizsga vagy a rengeteg kitűnő edzés miatt, hanem mert rengeteg új emberrel ismerkedtem meg és a jelenlegi klubtársaimmal még jobban összekovácsolódtunk ezalatt az 5 nap alatt.

A vizsga reggelén az ébredés után nagyon izgultam, a reggeli közben alig csúszott le pár falat a torkomon. Ezután visszamentünk szállásunkra s pár perc pihenő után elkezdtünk készülni a vizsga első részére. Nagyon féltem. Mielőtt beléptem a terembe csak ennyit mondtam magamban: „ Sikerülni fog.” Pár perc bemelegítés után elkezdődött a vizsga, és valahogy ettől kezdve már nem voltam ideges, csak és kizárólag a vizsgára koncentráltam. Másfél óra kemény vizsga után megkönnyebbülve léptünk ki a teremből a többi leendő Sempai-val. Ekkor már „csak” a küzdelem volt hátra, ami délután lett lebonyolítva. A délutáni szieszta után a délelőttihez hasonló készülődésbe kezdtem, de ezúttal magamra vettem a védőfelszereléseket is, amiből egyből látszott, hogy nem csak egy sima edzésre készülünk. Lementünk a focipályára, ahol először csoportos fényképezéssel kezdtünk, majd nekiláttunk a küzdelmeknek. Nagy öröm volt számomra, hogy nem csak klubtársaim, hanem barátaim is eljöttek, szurkoltak nekem és az összes többi vizsgázónak egyaránt. A küzdelmek között voltak könnyebbek és nehezebbek egyaránt de összességében egyáltalán nem lehetett egyszerűnek nevezni. Főleg azok a küzdelmek voltak nehezek, melyekben mesterek álltak be ellenfélnek, de az utolsó 5 küzdelem minden azt megelőzőt felülmúlta. Ezekben a „csatákban” klubtársak sorakoztak fel ellenem, és minden erejükkel azon dolgoztak, hogy teljesen kifárasszanak; levegőt is alig kaptam. Nekem az utolsó küzdelem volt a „leg-ek” küzdelme. A legnehezebb, legfontosabb, és számomra a legemlékezetesebb, hisz mesterem, Shihan Attila állt velem szemben. Tudtam, itt nem lesz kegyelem, és nem tévedtem. Egy percen keresztül ütött és rúgott ahol ért, a lábamon alig bírtam megállni, sőt volt hogy nem is sikerült. Amikor letelt az egy perc nagyon boldog voltam. Egyrészt a küzdelem miatt, hisz nagy boldogság volt számomra hogy utoljára Shihannal küzdhettem, és azért is mert végre lezárhattam magamban a délelőtti kijelentésemet: „ Sikerült.”

Nem sokkal később sor került az eredményhirdetésekre és a táborzárásra. Amikor kihívták a sikeres dan vizsgát letett karatékákat az összes küzdelemben szerzett sérülésemet elfeledve szaladtam ki a mesterek elé, ahol átvettük a diplomákat. A kint álló mesterek mindenkinek személyesen gratuláltak, de Shihan Attilától ennél többet kaptam. A gratuláció mellett egy fekete övet is. Számomra ez nagyon megható volt. A szemem elkezdett könnyezni és bevallom őszintén, nem a szemembe jutó napsütéstől.

Este a táborban maradt Bushidosokkal összegyűltünk egy bungalóban és órákon át beszélgettünk, ünnepeltük a tábort és a vizsgázókat. Nagyon kellemes hangulatban telt ez a pár óra, amikor elmentünk lefeküdni sajnáltam, hogy vége lett mind a tábornak, mind a kellemes beszélgetésnek, ugyanakkor nagyon boldog voltam a vizsgám miatt.

A vizsga után és este minden edzőtársamnak és mesteremnek megköszöntem, hogy rengeteget segítettek a felkészülésemben. A barátaimnak és a családomnak is hálás voltam, hisz egész felkészülésem alatt végig támogattak, mellettem álltak. Úgy érzem ez volt életem legfontosabb vizsgája.

OSU!

sempai Vass Viktor 1. dan

A 30 küzdelem, az 30 küzdelem


A jelöltek...


...és a segítők


A küzdelmek előtt


1


2


3


4


5


6


7


8


9


10


11

 


12


13


14


15


16


17


18


19


20


21

 


22


23


24


25


26


27


28


29


30


a küzdelmek után