Történetek innen, onnan...

A történetek alapja általában könyv, folyóirat, vagy más írott vagy nyomtatott dokumentum. A történetek azonban nem idézetek, kimaradhatnak mondatok, bekezdések, változhat a szórend, vagy egyes szavak is átalakulhatnak másokká. Ezeknek a módosulásoknak fő oka, hogy a kapott szöveg szervesen illeszkedjen a honlap egészébe, ne kelljen hosszas magyarázatokat tartani egy-egy idegen szó jelentésén. Ahol lehetséges feltűntetjük az eredeti forrást is.

A budoban a tudatos gondolkodásra egy pillanatnyi idő sincs. Cselekvés közben a szándék és a tett egyidejűleg történik. Ha azt gondolod: „Á, egy ellenfél! Hogy tudnám legyőzni?”, vagy csak egy pillanatra is habozol, akkor az agy működik, pedig az agy működésének egybe kell esnie a cselekvéssel. Miként a patakban a Hold tükörképe sohasem mozdulatlan (azonnal és önkéntelenül válaszol mindenre), holott maga a Hold csak ragyog, és nem mozdul.

A harcművészet nem színház, vagy szórakozás. Az nem az igazi budo lenne. A harcművészetek titka az, hogy nincs győzelem vagy vereség. Nem nyerhetsz, és nem győzhetnek le, mint a sportokban. A sportokban az idő létezik, a harcművészetekben csak a jelen van. A sportokban nem kell minden pillanatban jelen lenned, mindig akad másodpercnyi idő a gondolkodásra. A harcművészetekben nincs idő erre. A győzelem vagy vereség helyett az élet vagy halál rögtön eldől. Most kell élned, a jelen határozza meg, hogy élsz-e, vagy meghalsz.

A meditálásnak és a harcművészeteknek semmi köze a jó kondíció fenntartásához, vagy az egészség megőrzéséhez. A nyugati ember mindig használni akarja a dolgokat, de ezek szellemét nem lehet belegyömöszölni egy szűk rendszerbe. A meditáció nem a boldogság, vagy a felszabadultság megszerzésére való módszer épp úgy, ahogyan a harcművészetek sem tekinthetők játéknak, vagy sportnak. Jelentésük mélyebb és jóval alapvetőbb – az életről szólnak, és a halálról, hisz a kettő nem válaszható szét.

A budoban a tudatosságnak és a cselekvésnek egybe kell esnie. Amikor elkezdesz gyakorolni, akkor wasa-t (technikát) és kata-t (formagyakorlatot) ismétled újból és újból. Vég nélkül, két-három éven át ismétled, amíg a technika és a forma szokássá, második természetté nem válik. Eleinte, amikor még csak tanulod azokat, a személyes tudatosságodat is használnod kell.

Ugyanez történik zongora, vagy gitártanuláskor is. Végül tudatosság nélkül tudsz majd játszani, megszűnik az elvekhez való ragaszkodás, kapcsolódás. Természetesen, automatikusan játszol. Ez egyfajta bölcsesség, melyből valami friss teremthető. Ez az életünkben mindenre igaz. Ez maga a zen, az út szelleme.

A nagy műalkotások a technikán túllépve születnek. A technika és a tudomány világában a nagy felfedezések szintén meghaladják az addig ismert elveket és technikákat. Hibás egy gondolathoz, egy kategóriához, egy értékrendhez ragaszkodni, mert ez ellenkezik az élet törvényeivel. Gondolatban és tettben az embernek igazán szabaddá kell válnia.

Az öntudatlan gyakorlás jobb a tudatos gyakorlásnál. Amikor az ember elkezd gyakorolni és fáj a háta, zsibbad a lába, remegnek az izmai, gondolkozni kezd azon, hogy jó-e a testtartása, az állát be kell-e húznia, nyakát nem tartja-e túl mereven, gerince ki van-e egyenesítve és összpontosít-e a helyes légzésre. Később megfeledkezik minderről, mert mindez tudatosság nélkül megy végbe. S ez egy nagyon nagy lépés, egy nagyon fontos szellemi állapot.

Egy vagy kétévnyi gyakorlás után kialakulnak a gyakorlók szokásai, és nem koncentrálnak többé. Azt hiszik, helyes a testtartásuk, így nem törődnek azzal, hogy kijavítsák. Még ha az oktató ki is javítja a testtartásukat, akkor is hamar visszazökkennek a régibe. Néhányan egy-két évig vagy még tovább gyakorolnak, és testtartásuk csak romlik és romlik. Ennek az az oka, hogy túl erős az egojuk, és nem próbálkoznak elég keményen szembeszállni saját magukkal, valamilyen más irányba haladnak. A gyakorlóknak nem szabad megfeledkeznie kezdőkori tudatáról.

(Taishen Deshimaru: Zen és a harcművészetek)


Egy dan vizsgán a vizsgáztató azt kérdezte, hogy a harcművészetekben fontos három dolog – a szellem, a test és a technika – közül melyik a legfontosabb?

A harcművészetekben – éppúgy mint a go játékban – fontos a technika ismerete. Az is biztos, hogy fiatalabb korban a test a meghatározó, míg idősebb korban a technika és a szellem kerül előtérbe. Valójában a szellem a legfontosabb, csak utána következik a technika és a test. Nyugaton a testi erőnlét a legfontosabb tényező. Ha erős test küzd erős technika ellen, a technika győz. Az erős tudat és az erős technika közül pedig a tudat kerül ki győztesen, mert a tudat megtalálja a gyönge pontot.

(Taishen Deshimaru: Zen és a harcművészetek)


Mi a legfontosabb a harcművészetekben?

A helyes lélegzés.

Mi a kiai? Az dojo-ban ahova járok, gyakran kell kiáltanunk, heves kiáltások egész sorozatát hallatjuk.

A kiai erőteljes vibrálása egy pillanatra megbénítja az ellenfelet. Véleményem szerint nincs értelme ismételgetni, egy kiáltás elég – de az valóban az legyen. Az egész testeddel, mindeneddel préseld ki a kiáltást a hara-ból, az alhasból kiindulva. A japánok kikai-nak (energiaóceán) is nevezik ezt a testtájékot. Hogy helyesen meg tudd csinálni el kell sajátítanod a helyes légzést, amelyben hosszú, és a lehető legmélyebbről indul a kilégzés. A kilégzés végén éri el az ember energiája a maximumot. A kiai szó a ki (energia) és az ai (egyesülés) szavakból áll, a jelentése egyesülés az energiával. Egyetlen kiáltás, egyetlen pillanat tartalmazza az egész tér-időt, az egész kozmoszt. De az a kiai, amit sokszor hallok nem tartalmaz erőt. Az emberek kiáltásukkal, éneklésükkel saját személyiségüket igyekeznek kifejezni, nincs bennük hitelesség, nincs bennük erő. Csupán zajt csapnak, nincsen ki a kiáltásukban. Nem a hang magassága adja a hang erejét. A hangnak a hara-ból kell jönnie, nem a torokból. A karatéban erőteljes a kilégzés és gyenge a belégzés. A győzelemre törő mozdulatot akkor kell végrehajtani, amikor az ellenfél belélegzik. Még fegyverre sincs szükség ahhoz, hogy belégzése közben ártalmatlanná tegyünk valakit. A belégzés végén vagyunk a legsebezhetőbbek, a kilégzés végén pedig a legerősebbek, ott legyen vége a mozgásnak.

Amint egyszer megérted a szerepét és megérzed a légzést, utána a mindennapi életben is segítségedre lesz. Próbáld ki, amikor legközelebb elveszítenéd a fejed egy vita hevében - meg fog nyugtatni és nem veszíted el az önuralmadat. Viszont ha megütnek miközben belélegzel, az a halálodat is okozhatja. Próbálj nehéz súlyt felemelni egyszer belégzés, egyszer kilégzés közben - érezni fogod a különbséget. Kilégzéskor sokkal erősebb vagy, a lábad szinte megkapaszkodik a földben.

A kata-k (formagyakorlatok) intenzív gyakorlása fejleszti a légzést, a koncentrációt, az éberséget…

A kata lényege nem csupán magukban a mozdulatokban rejlik, hanem a hozzáállásban is. Ezáltal lesznek a mozdulatok helyesek vagy helytelenek. Nem arra kell gondolni, hogy „ezt a formagyakorlatot így vagy úgy kell végrehajtani”, helyette a tudatot kell arra nevelni, hogy minden alkalommal egy tökéletes mozdulatot hozzon létre, amellyel az adott pillanatban az összes ki-t mozgósíthatod. Éld át a mozdulat szellemét – a mozdulat révén egyesülj a kata szellemével. Minél erősebb a szellem, annál erősebb a kata.

A dojo-ban, ahol harcművészetet gyakorolnak, sok koncentrációfejlesztő gyakorlatot is tanítanak. Ahogy ön elhelyezi a ruháját, leteszi a cipőjét, ahogy belép…

Ezek mindegyike kata. A kata azt is jelenti, hogy „hogyan viselkedik az ember”. Nem valamiféle régi hagyományt követve kell meghajolni. A nyugati ember határozatlanul teszi össze a kezét és hajtja meg a fejét, mert nem értette meg a mozdulat szépségét. A mozdulatnak teljesnek, egységesnek kell lennie. Egyenes test, egyenes nyak, a lábak szilárdan a földön, nyugodt tudat. Ezzel fejezed ki az mestered, a dojo, a társaid, az ellenfeled, az élet iránti tiszteletedet. Ezek a mozdulatok rendkívül fontosak, mert hozzásegítenek a helyes magatartás kialakításához. Felébresztik bennünk a méltóság és a tisztelet érzését, és segítenek, hogy természetes állapotot teremtsünk magunkban.

(Taishen Deshimaru: Zen és a harcművészetek)


Zengetsu a Tang dinasztia idején élt kínai mester a következő tanácsokat írta tanítványainak:

  • Más ember jótettét látva, bátorítsd magad a példa követésére. Más ember vétségéről hallva, ne kövesd el te is ugyanazt.
  • A becsületes tanítványnak minden nap szerencsés. Múlik az idő és ő lépést tart vele. Nem rendíti meg sem dicsőség, sem szégyen.
  • Magadat bíráld, sose mást. Ne vitatkozz arról, hogy helyes, és mi nem. Néhány dolgot, bár helyénvalóak, nemzedékeken át helytelennek véltek. Mivel az egyenes viselkedés értékét esetleg csak évszázadokkal később ismerik fel, szükségtelen azonnali megbecsülésre törekedni.
  • A nemes szív sohasem törekszik előtérbe. Szavai olyanok mint a ritka ékkövek: csak ritkán hallhatók és rendkívül értékesek.
  • Minden erény alapja a szerénység. Hagyd, hogy szomszédjaid előbb fedezzenek fel téged, amint ahogy te bemutatkozol nekik.
  • Még ha magad vagy is egy sötét szobában, viselkedj úgy, mintha nemes vendéged lenne. Fejezd ki érzelmeidet, de csak oly mértékben, hogy megfeleljen igaz természetednek.

(101 Zen történet)


A karatét gyakorlóknak három csoportja van:

Fejleszti magát, mert igénye van a karate gyakorlására és szellemiségére. Ezen túlmenően nem érez indíttatást, hogy többet vállaljon ennél.

A karate megtestesíti az igazi tömegsportot. A dojo-k ajtaja mindig nyitva áll, készek fogadni mindenkit, aki ily módon képzeli fejlődését és elfogadja a karate szabály- és illemrendszerét. Soha, senkit ambíciók hiánya miatt nem tanácsolnak el. Ezek a karatekák képezik a szervezet bázisát, nagy szükség van rájuk.

Fejleszti magát és képességeit, és rendszeresen próbára teszi magát versenyeken. Belőle válhat a bajnok, a sztár.

A statisztikák szerint a karatekák 15-20%-a versenyez. Ők azok, akik nyilvánosság elé viszik a karatét, és saját karate által szerzett képességeiket. A mesterek általában nem szeretik, de szükségesnek tartják a versenyzést, ami a tapasztalatszerzés egyik formája. A versenyzők, a bajnokok jönnek és mennek, de mindig vannak és a szervezet számára ez a legfontosabb. Ha azonban a karatéka megelégszik azzal, hogy elérte az elérhetőt a versenyeredményei által, akkor nem más „csak” sportoló, akinek képességei nem nyúlnak túl a fogalom határán, korlátain.

Fejleszti magát és képességeit (esetleg versenyeken teszi próbára képességeit), klubja érdekében megbízásokat vállal, fokozatosan beletanul a klub vezetésébe, az oktatásba, és ha eljön az idő, megalakítja saját dojo-ját, és megkezdi klubvezetői, oktatói tevékenységét.

Ők a karate mesterei, oktatói, akik küldetést teljesítenek. Nyilvánosan vállalják a karatét, mert az hitükké vált, érzik, hogy a tudásukat meg kell osztaniuk másokkal. Nélkülük nem lennének klubok, szervezetek. A szervezet szempontjából ők a legfontosabbak, mert a szervezet fennmaradása, növekedése csak ily módon lehetséges.

(Adámy István: Kyokushin Karate II.)


Shi: A mester

A mester vezetése nélkül senki sem juthat messzire az úton, hiába elhivatott, hiába felkészült. A mester pótolhatatlan, ezt minden jelölt tudja. Ennek dacára, noha sokan fontolgatják, kevesen veszik a fáradtságot, hogy megkeressék igazi mesterüket, egyáltalán: nekilássanak a keresésnek. Végül csak a legszívósabbak bukkannak rá, de még ez sem dönt el semmit. Jó páran otthagyják, mert visszarettennek attól, amit tanulhatnának tőle.

A harci művészetekben nem szabad alábecsülni a tanító szerepét. A harc útját lehetetlen írásba foglalt utasítások alapján követni. Az egyívású tanítványokkal edzeni sem túl nagy segítség, mivel ők is csak tanulják még, bár olykor kétségkívül élvezik a harcművészet fogásait. A mester nélkül a tanítvány léptei elbizonytalanodnak, és az út követése helyett az út menti ismeretlen terepre téved. Csak a mester vezetésével van remény arra, hogy a helyes utat épségben végigjárja.

Japánul a mester (shi) kandzsija a „fákkal benőtt domb” írásjegye, a mester találó metaforája. A japán háborúkban a parancsnok általában egy domb tetejéről figyelte és irányította a hadmozdulatokat. A magaslatról jó rálátása volt, de helyzete könnyű és vonzó célponttá tette. Ezért az óvatos hadvezér erdővel borított domboldalt választott állomáshelyéül. A fák takarásában anélkül tudott figyelni és intézkedni, hogy az ellenség figyelmét felkeltette volna.

A mester a hadvezérhez hasonló gondossággal figyel és tanít. Tökéletesen híján van a belső énjét felkavaró elbizonytalankodásnak. Nincs benne aggály, nem elbizakodott. Az ő alázatossága és szerénysége az erővel és leleményességgel áthatott jellem tükre. A mestert jól szolgálja önnön érett személyisége. A képzést nyugodtan vezeti, mindig a háttérből irányít, mégis tudjuk, hogy ő minden edzés lelke. Ő a hadvezér a fákkal borított mezőn.

(Dave Lowry: A harcművészetek szellemiségéről haladóknak)


Sabaku: A mozgás

Lazításra való képességnek nevezzük, ha valaki fölösleges mozdulatok nélkül tud mozdulni, és a kitörő erőt éppen abban a nagyon szűk pillanatban szabadítja föl, amikor arra éppen szükség van. Ennek szakértője a harcművész. Lazasága révén jóval azután a kor után is folytathatja mesterségét, amely után a sportemberek többsége már visszavonul. Az érett harcos kecsesen, csaknem ráérősen mozog. A fiatal, látszatra erős tanítványok egész idő alatt minden mozdulatba beleadják az erejüket, alaposan kimerítik magukat a lényegtelen feszültséggel. Az idősebb tanuló mozgása a fiatalokéval összehasonlítva higgadt, majdnem fukar, támadásai takarékosak, de mindig célba találnak. Egykedvűen védekezik és támad, mégis döbbenetesen hatékony. Mindig a neki pontosan megfelelő helyen van, ott, ahol lennie kell, és sosem akad egyetlen pillanat sem, amelyet elsietett, vagy amelyre túl későn reagált volna.

(Dave Lowry: A harcművészetek szellemiségéről haladóknak)


Keiko: Az edzés folyamata

A karate művelője például az esti gyakorlatozás előtt afféle válaszokat ad, hogy karatét megy gyakorolni, vagy tanulni. De azt is mondhatja, hogy leköti magát a karatéval, esetleg karate leckét vesz. Még az sem különös, ha válasza mindössze annyi, hogy karatézni jár, vagy karate játékra készül.

Egyik fenti válasz sem tükrözi híven a harcművészeti gyakorlatok lényegét, de még az élményét sem. A japánok ennek leírására egy átfogóan értelmezhető kifejezést használnak, ez a keiko. Ez annyit tesz, hogy az érintett személy beleveti magát a folyamatba. Edzeni, gyakorlatozni, tanulni összecsapni, benne lenni egy küzdelemben: ezt mind tartalmazza a keiko. A szó jelentheti még a harci készséget is. Ez pedig figyelmeztető jel a tanulónak a komolyság esetleges hiányáról...

(Dave Lowry: A harcművészetek szellemiségéről haladóknak)